Már megint hétfő. 10:30 - Fonetika. C épület I. em. 278-as terem.

Most csak pár megállapítást öntök bejegyzésbe, mert a fonetika beadandó lebontotta az agyam a lehető legkisebb elemekre, és biztos ez akadályozza meg, hogy koherens mondatokat alkossak. Mindenképp megéri lemenni a legkisebb elemekig néha, mert valószínű, hogy ott rejlik minden igazság gyökere. Ráadásul érthető és egyszerű formában. A probléma csak az szokott lenni, hogy a fonetika elemeiből morfémák és szintagmák alakulnak, amik majd lassan mondatokká formálódnak és aztán pedig szöveggé, amiben már elveszünk, és nem látjuk melyek azok a bizonyos elemek. Ez pedig megakadályozza, hogy könnyen eljussunk a lehető legegyszerűbb alapelemekig, amiket könnyen megérthetnénk, így marad a hatalmas bonyolult egyveleg, amit ugye nem látunk át rendesen.

Szóval hogyha valaki meg meri mégegyszer kérdőjelezni a fonetika tanulás értelmét, akkor azt pontosan úgy fogom gondolatban nyakon önteni levessel, ahogy anyám múltkor engem (csak az sajnos valódi volt, és nem szándékos hanem véletlen).

És egyébként is, minden amivel találkozunk ebben a nagy kerek világban arra való, hogy beépítsük és majd ha kell, hasznunkra fordítsuk. Hiszen sosem tudhatjuk előre hogy mi mire lesz jó, és melyik félmondat vagy eldobott rágógumi látványa a földön fog elindítani valami korszakalkotó folyamatot bármilyen téren. Tényleg nem szabad elfelejtenünk, hogy mindig minden fontos. Az utolsó, legkisebb, láthatatlan mohafolttól kezdve a szomszéd garázsán (lsd:papucsállatkák:)). Hehe... ñ

"Csak a szurkot néztem, mely forra hígan,
hogy lássam a nagy teknőnek mivoltát
s a népet, amely égett benne vígan."

Dante / Pokol / Huszonkettedik ének - Pokoli bohózat

Minden második hétvégén reggel hat harminckor elindulok a pokolba. De a poklon belül megtalálom a legszebb bugyrot. Csak ne kellene ehhez átvágnom a fél poklon. Most kivételesen pénteken kellett megtennem az utat. ñ

Itt a kanóc - hol a kanóc

-Életem egy epizódja, melynek szerves részét képezi egy kanóc.-

Az egész úgy kezdődött, hogy Bálint nemrég felvetette, hogy milyen jó dolog is a méhviaszból készült gyertya. Mire én meg felvetettem, hogy de hisz nekem van valahol hozzá való méhviasz lapom egy csomó, és de jó lenne csinálni olyat, és akkor majd neki is adok.

Ez elméletben így működött.

Aztán első alkalommal mikor ezután találkoztunk teljesen elfelejtettem, bár mielőtt átmentem volna említette, hogy ígértem neki valamit, de Ő sem emlékezett rá, hogy mi volt az. Csak valami olyasmi derengett, hogy valami a falra. De én tudtam, h biztos nem lehet rajz vagy festmény vagy ehhez hasonló, mert azokkal amúgyis szűkmarkúan bánok. Szóval biztos valami dísztárgy szerűségről volt szó...

Mikor legutóbb voltam nála, belém tört a felismerés, amikor előkerültek a gyertyák, hogy mi volt az. De nem hoztam szóba, gondolván, hogy pozitív dolgokkal kapcsolatban a meglepetéseknek mindenki örül.

Szóval voltak méhviasz lapjaim, de rájöttem, hogy az úgy önmagában kevés, mert kell még hozzá KANÓC. Ugyanis tapasztalat alapján mondom, hogy tényleg nem mindegy, hogy milyen zsinórkát nevezünk ki kanócnak. A vastagsága sem mindegy, az anyaga sem mindegy, és nyilvánvaló, hogy a hossza sem. Egyszer mikor gyertyát öntöttem és valami sz@r kis spárgára építettem fel a gyertyát, a láng folyton megfulladt, mert a kanóc gyorsabban égett, mint a viasz. Érthető tehát, hogy közel sem mindegy mit használunk kanócnak.

Gondolkodóba estem, vajon honnét szedjek én olyan erre a célre kitalált kanóc kanócot. Kicsit nehezebb feladatnak tűnt, hogy ezt nyomban meg is oldjam, úgyhogy elraktároztam az ezen való töprengést valami olyan időpontra, amikor jobb ha ezen gondolkodom, mintha valami valójában értelmetlen, de nekem épp mégis nagyon fontosnak tűnő dolgon szenvedek.

Erre fel ma megtörtént a csoda. Az Iparművészeti Múzeumban volt megtartva az egyik órám, és ahogy álldogáltunk az épület előtt megláttam, hogy az út túloldalán van egy hobby bolt. Előadás után átmentünk. Járkálunk a polcok közt...papírvirág...flitterek...gyöngyök...hurkapálca...stbstb. Áhhá! Gyertyák! Akkor kell lennie KANÓCNAK is! Nade hol?!

-Elnézést, kanócot keresünk.
-Őhm, hehe, ott van a gyertyáknál, egy hengeren, méterben áruljuk.
-Igen? Akkor biztos rosszul láttuk.

Nincs ott a kanóc.

-Elnézést, nem találjuk, pontosan hol is van?
-A gyertyáknál, a hátsó polcon, egy hengeren.

Továbbra sincs ott a kanóc.

-Itt a nő, kérdezd meg mégegyszer.
-Én ugyan meg nem kérdezem. Ígyis hülyének néz. Ez a kanóc téma már önmagában is vicces, megkérdezések nélkül. Vajon van még olyan ember a világban rajtunk kívül, aki kifejezetten egy méter kanócot akar venni?!
-Aj, akkor keressünk egy másik nőt.
-Hagyjuk, inkább még egyszer megkérdezem, már úgyis mindegy.

-Elnézést, hol is van a kanóc?
-Nnnajó. Megmutatom.

Továbbra sincs ott a kanóc.

-Jaj, bocsánat, itt van a pultnál. Hány métert kérnek?
-Bááááááá.

Kifizettük az ötven forintot az egy méter kanócért, és elindultunk. Mostmár tudjuk: ha esetleg kedvünk támad beruházni 10X50 Ft-ot 10 méter kanócra vagy esetleg 100X50 Ft-ot 100 méterre (vigyázat, ez már komoly összeg holmi kanócért), akkor az Ipaművészeti Múzeummal szemben a hobby boltban, a pultnál megtehetjük.

De megérte, mert most itt pihen mellettem az asztalon a világ legtökéletesebb gyertyája, belsejében a világ legtökéletesebb kanócával. Fő az optimizmus. ñ

**Áááá, de durva! Elfelejtettem megosztani ezt a bejegyzést! Bár nemtom' mit csodálkozom ezen, mert előfordult már párszor. Mondjuk azzal a különbséggel, hogy nem napok múlva vettem észre, hanem még nagyjából időben. Na mindegy, akkor most megosztom, mert hátha valakinek kanócra lesz szüksége. Ez ciki :S**

Mert minden ezerszer többet ér.

Azért vannak a jó barátok...

- Micsinálsz?! Nem! Ne olvasgasd azt!! Eszedbe ne jusson! Add ide!
- Nem, nem olvasom csak kitörlöm őket.
- Nem, nem törlöd ki! Látom, hogy olvasod! Add ide!
- Mondom, hogy csak kitörlöm...
- Kérem! Most!
- Jó, tessék...
- De ne olvasd már el!
- Nem olvasom.
- ...
- Hé! Nem is törölted ki őket!
- Jó... nem mindet...
- Szóval akkor olvasgattad is, különben nem tudnád cenzúrázni.
- Nem, nem olvastam, tudod jól, hogy rosszul esik.
- Tudom én, hogy mi esik. A szíved esik meg. Látom, hogy nem törölted ki mind.
- Jólvan na. Akkor töröld ki te! Így lesz a legegyszerűbb.
- Én? Mér' én? Nem az enyém, semmi közöm hozzá.
- Ha azt akarod, hogy ne olvasgassam, akkor töröld ki te! Ne is lássam őket! Egyiket se! Elegem van belőle. Tényleg feleslegesek, az ÖSSZES felesleges!
- De...
- Ne is lássam őket! Egyiket se! Elegem van belőle. Mindegyikből! Tényleg feleslegesek, az ÖSSZES felesleges! Egytől egyig!
- Ok, ha akarod, leszek én a destruktív elem. Ha neked ez kell. Tudom, hogy nem bírod ki.
- Hát nem. Szóval töröld ki az összeset mind egy szálig, és ne is lássam többé, mert igazad van: olvasgatnám, és közben rosszul érezném magam, aztán meg megesne a szívem. Nincs értelme. 
 

És akkor ujja megközelítette a készüléken a "delete" gombot, és egy röpke gombnyomással kivégezte őket.

Talán jobb. Nem. Nem jobb, mert nem lehet kitörölni. Annyiszor járt már ott az ujjunk, annyiszor le is nyomtuk már, és mindig újra jöttek. Tele lett velük minden, elborítottak. Aztán meg olvasgatni kezdtük, és rosszul éreztük magunkat, és rádörrentünk egymásra: "Ne olvasd! NE! Nehogy megpróbáld!" Aztán meg kezdődött elölről.

- Most sírsz?
- Mivan? Dehogy.
- Az ott egy könnycsepp.
- Nem az. Fáradt vagyok.
- Figyelj, sajnálom, hogy kitöröltem őket. Máskor nem fordul elő, ha nem akarod.
- De. Akarom. Egyezzünk meg valamiben: mindig töröld ki az enyémeket, és én is kitörlöm a tiédeket.
- Igen.

Kitörlöm a tiédeket és te is az enyémeket, és akkor talán jobb lesz. Nem. Nem lesz jobb. Igazából nem lehet kitörölni, újra jönnek, tele lesz velük minden, elborítanak. Aztán meg olvasni kezdjük, rosszul érezzük magunkat, és rádörrenünk egymásra: "Ne olvasd! NE! Nehogy megpróbáld!" Aztán meg kezdődik elölről. ñ

Számok, amiket csak én értek.

Különben ez nem igaz. Viszont az feltűnt, hogy ma tizenkettedike van. Valahogy úgy érzem mostanság, hogy ez az Idő névre hallgató gonosz nagyúr meg akar szivatni. Teszi ezt azáltal, hogy már megint eltelt egy hónap.

Érdekes.

Eleinte az tűnt fel, hogy "nohát, milyen gyorsan nő a körmöm", "hmm, vajon ez valami különleges dolog lehet?!?!"

Aztán észrevettem, hogy "lám-lám, milyen hamar lemerül ez a telefon. Gyakorlatilag folyamatosan le van merülve. Biztos azért van mert régi és rossz az akkuja."

Utána jöttek az olyan feléfedezések, hogy "nohát, de hamar lejár ez a bérlet! Lehet hogy nem is harminc napra szól?", "De fura, már a fülem mögé tudom tenni a levágott hajam."

Végül volt még egy-két ilyen is "Jé megint elfogyott egy levélnyi tabletta! Lehetetlen h akkor már mindjárt megint iratni kell. De hisz azt csak negyed évente kell...Hát igen. Ez csak egyet jelenthet.", "Szemináriumi jegybeírások 2008. dec. 14-ig. Kezdődik a vizsgaidőszak egy hónapon belül? Ezek szerint megint eltelt egy újabb félév?"

Az érdekes az csak az, hogy az idő múlása valójában nem is tűnne fel, hogyha ilyen fent említett jelek nem utalgatnának folyton burkolt formában rá. Ez az, amikor az idő úgy megy, hogy valójában áll. Én meg nézem magam és a többi összetevőt kívülről, miközben egyszercsak "már megint lemerül a telefonom" "már megint le kell vágni a körmöm" "már megint délamerikai irodalomra kell olvasnom" "már megint péntek van" "és már megint lejárt a bérletem" "és már megint gyógyszert kell iratni "és már megint vizsgák lesznek, meg karácsony."

Előrébb most inkább nem is merek nézni. Kicsit ijesztő belegondolni, hogy igazából nem a telefon merül le hamar, nem a körmöm nő gyorsan, és a bérlet igenis harminc napra szól (még jó h nem 21 - haha). A dolgok normálisan működnek. Az idővel nem stimmel valami, vagy az is lehet hogy velünk.

Ráadásul most vettem csak észre, hogy épp a huszonegyedik évemet járom. Ajjaj mi lesz ebből. ñ

Eltés alapok.

Becsapós ajtók

Kell-e bizonygatni a valóst?

"...a McDonald's-ban is adnak hozzá krumplit."

Szombaton a tányéromon egy tartóskenyérből készült 10x10 centis melegszendvics, amiből -megjegyzem- kifolyt a sajt, és megkeményedett a papírszalvétán, amit azért szoktam a melegszendvics és a piritós-szerű étkek alá tenni, hogy ne párásodjon be és puhuljon meg az alja. Egy darab szendvics, mert összesen az a két szelet tartóskenyér volt itthon, és semmi más ehhez fogható. Volt ellenben kis tálkában a melegszendvics mellé tortilla chips, mondván: "Most mi a probléma? A McDonald's-ban is adnak hozzá krumplit!" Mégis mit? Mégis mihez? -kérdem én, valójában csak magamtól. A belül üres tartós-kenyér melegszendvicshez? Tortilla chipset? Valahonnan a tudatom legmélyének ködjéből olyasmi emlékek sejlenek föl, h a McDonald's-ban hamburger van és igen, valóban, adnak a hamburgerhez krumplit. Úgy emlékszem véletlenül sem tortillát melegszendvicshez, de nem is hamburgerhez, és nem is sültkrumplit meglegszendvicshez... De persze mindez elhanyagolható, jelentéktelen momentum az egész univerzum nagy egészének működéséhez képest. Nyilván. Minek is fennakadni ilyesmin. Akkor nem is akadtam, mert fel sem fogtam a mondat jelentésének lehetetlenségét. Azonban itt még nincs vége. Anyám találékonysága felülmúlhatatlan. Mondván, h adnak hozzá krumplit, és a krumplihoz meg adnak ketchupot, esetleg majonézt, akkor ezesetben a körözött és a vajkrém tökéletesen megfelel a célnak. Jelzem, mindezt a tortilla chipshez, ami a melegszendvicshez van, mivelhogy a McDonald's-ban is adnak a hamburgerhez krumplit, és a kruplihoz pedig ketchupot és majonézt. És akkor csak néz az ember elkerekedett szemekkel, mert ez ellen már lázadni sem lehet, sőt okosat hozzászólni sem, mert mindez Körön kívül esik.

Tulajdonképpen felfoghatnám úgyis az egészet, h az ételek éppen farsangot tartanak, és a McDonald's-os menüm tagjai épp beöltöztek valami más, ezerszer fantáziadúsabb ételnek.

Vasárnap húgom kivesz egy sajtot a hűtőből.

-Ebből lehet enni?
-Persze, azért van.

Én meg bentről a szobából hallom, amint bizakodva levág egy szeletet, és magamban hozzáképzelem, amint arcára kiül a mindenre felkészültség leplezetlen kifejezése miközben a szájához emeli a darab sajtot. Bár ha jobban belegondolok, lehet h mégsem volt annyira felkészülve mint kellet volna, szóval elképzelhető h a reménysugár világítota meg az arcát miközben a szájához emelte.

-Bááá, hogy került ide ez a borzalmas HŰTŐÍZŰ sajt?!?!?!
-Azért majd mondjátok a nagyinak h finom volt a sajt. -hangzik távolabbról a válasz
-...

És én továbbra is csak ülök a szobámban, mikor rövidesen egyetlen húgocskám belép. Egy ember, aki még nem adta meg magát a lehetetlenek sorozatos megtestesülésének az élelemkészletünk terén. Szóval belép, és azt mondja:

-Najó. Lementem a pincébe, és megnéztem a hűtőládát. Voltak benne ezek a tipikus fagyisdobozok. - és felmutat egy jeges külsejű, algidás, kék dobozt.
-Őőő..., azok.. nem..
-Jó, oké-oké, az egyértelmű h nem fagyit tartalmaznak. - mondja, mint aki ezzel a fajta csellel már azóta tisztában van, mióta egyszer olyan 3-4 éves korában megörült a mélyhűtőben látott fagyisdoboznak, és titokban csórni akart belőle, de akkoriban még nem tudta rajta elolvasni a "székelykáposzta", a "pogácsatészta" vagy a "pörkölt Éviéknek" feliratot.

De...

És akkor éreztem, h ledőlt számára egy újabb fal, elfogadott ismét egy lehetetlent, átesett egy holtponton, mint már sokszor sokan. De ennek ellenére nem hinném, hogy soha többé nem fog meglepődni semmilyen abszurdumon, ami étel és ember kapcsolatát jellemezheti, vagy akármilyen létező abszurdumon, aminek akár szemerkényi köze is lehet hozzá.

Most vesszük csak észre, hogy rombolódik össze fokozatosan a hit, ami meg volt bennünk még valamikor. Elég hozzá elsőként pár fagyis doboz, fagyi helyett székelykáposztával. Csalódunk. Aztán úgy gondoljuk, mostmár mindenre felkészülve folytatjuk utunk. A fagyisdobozban már eredendően valami mást keresünk. Vagyis azt, amit most hiszünk h benne megtaláljuk. Már alapból "székelykáposztát", vagy "pörköltöt éviéknek", esetleg kőkemény szilvásgombócot, amit már csak ki kell főzni. Sokszor meg is találjuk, aztán bumm, és ismét érhet meglepetés. Nem jutottunk normális ételhez a fagyisdobozból, pedig arra számítottunk hittünk benne, h fogunk. Megint át lettünk verve, pedig azthittünk mi már mindent láttunk, és még csak nem is tiltott utat jártunk édességért mint legelőször. Ezek alapján azt gondoltuk, átverhetetlenek vagyunk. Hitünk sziklaszilárd volt. Aztán tessék, elég egy fagyisdoboznyi zöldpaprika. Ami ugye télen majd nagyon jó lesz a levesbe, de most közel sem segít ki. Könnyen rászedhetőek vagyunk, akárhányszor, miközben azthisszük tanultunk az előzőből. Tényleg tanultunk, a probléma nem is azzal van, sokkal inkább azzal, hogy túl hamar kezdünk el bizton hinni, mert úgy érezzük ezzel lefixszálhatunk valamit, amit persze nem sikerül, mert semmi sem a mi képzelt és biztos megoldásnak vélt fixálásunktól függ. Ezt csak mi gondoljuk. Pont azért leszünk rászedhetőek újból, mert el akarjuk kerülni h újból csalódjunk. Aztán mikor megtestesül a lehetetlen -amire nyilván nem számítottunk, mert azt hittük, hogy ha valamiről már megbizonyosodtunk és lefixáltuk akkor_az_úgy_van-, akkor ismét csalódunk, majd felállítunk az új helyzetnek megfelelő újabb biztosnak vélt dolgot. Soha nem lehetünk felkészülve, csak megnyugtatóbb hittel elhitetni, h de igen.

De komolyan, egyáltalán hogy gondolhatjuk, hogy egyszer majd eljön egy pillanat, amikor már nem fogunk meglepődni semmin, és már nincs mit lerombolni. Amíg van mit rombolni, addig mindig lesz miből építeni, aztán azt újra lerombolni, és a romokból újat felépíteni, és azt újra lerombolni... ñ

Ja, ezt neked hoztam! -mondta, és két kis hengeres doboz került elő a táskájából.

Ismertek még egy olyan embert, aki vanillincukrot és szódabikarbónát hoz, kizárólag svédül és finnül felcímkézett apró hengeres tartócskákban szombat este a kocsmába? Ráadásul nekem ajándékba, sőt mi több, csak úgy! :))) Továbbra is imádunk!

**Sajnos csak ez az egy sz@r kép készült róla, mert meghalt a gépem és nem volt nálam töltő. Az meg ök vicces hogyha egy szó közepére csak úgy beteszek egy kukacot, akkor abból azonnal hivatkozást csinál, bármi is legyen az. Nem túl okos ez a program, de legalább vicces.**

...szerelem csütörtök, dob szerda.

Mikor azt mondtam, hogy Budapestben azt szeretem h mindig talál benne az ember valami újat, szépet és különlegeset, legyen az bármilyen kis apróság, akkor nem vettem számításba azt, hogy Budapestnek olyan részei is vannak, mint például Csepel, vagy példának okáért Kőbánya, esetleg Kispest... Ej, ezek a pesti részek. Igen, ezek nem szépek, és nem csak a panelrengeteg miatt, hanem főleg azért, mert sivárak, és sivárrá teszi az embereket is. Nem azért taszítóak, mert sivárak, hanem azért, ami a sivárságukat okozza. Szerintem a hegyek és a természet hiánya. Panelrengeteg mindenhol van. Mégis, az óbudai, a békásmegyeri vagy teszem azt, a szentendrei panelrengeteg mégsem ugyanaz mint a fentebb említettek. Rémes ez a pesti síkság, és rémes hogy az emberek tényleg akaratlanul is alkalmazkodnak a környezetükhöz.

Az viszont egészen érdekes, hogy még ott is lehet találni olyan dolgot, ami apró fénypontként csillan ki a szürkeségből. Itt van például ez a bizonyos iskola, ahová -mondjuk azt- épp kedvtelésből járok. Szörnyű átszenvedni magam kéthetente hétvégén reggel az egész városon, tudván hogy célom egy olyan környék, ami puszta létével is lerombol minden jókedvet és fantáziát ami még lakozik az emberben. Viszont mikor odaérek a penelrengetegben és mindenféle ronda üzemek meg telepek közt megbújó, régi épülethez, a százéves gondnokházaspár által rendben tartott picike színes kerttel, aranyba borult fákkal, mogyoró bokrokkal és őszi színes virágokkal, akkor valami egészen furcsát érzek. Szinte még a búrát is látni lehet, ami ezt a kis helyet védi a körülvevő és egyre terjedő majd bekebelező szürkeségtől. Ez a hely védve van, és őszintén remélem hogy ezáltal mi is. ñ

Always Look on the Bright Side of Life!

Mind most térünk magunkhoz.

20:50 - Mélyen alszik, zöld pokróc alatt. Fáradt, mert mostanában Ő mindig fáradt. Valami rátelepedett. Őszi fáradtság vagy mi... téli álom.

Nagyon fárasztó mindig okosnak lenni. És beszélni is nagyon fárasztó. Gondolati kommunikációra miért nem vagyunk képesek?! Mennyivel könnyebb lenne... Akkor tényleg megérthetnénk egymást. A szavak mindent csak elrontanak, mert túl konkrétak. Mindent pontként akarnak elhelyezni ebben a bizonyos koordináta-rendszerben.

Aztán csöngetnek és fölriad, kiugrik az ágyból, automatikusan az ajtó felé tart. Ez még álom? Vagy megtörtént? Vagy álomban történt meg?

Az előszoba sötétjében egy hang:
- Nahát, Te itthon vagy?! - Ő is épp akkor ért oda, h ajtót nyisson.
- ...őőő...azthittem reggel van... - mondja, és visszahátrál.
- Nyugi, mind most térünk magunkhoz. - hangzik a válasz nevetve.

Az ágyon szótár és könyv. Latinoamérica: Pensamiento y literatura en el siglo XIX, Echeverría novellájánál a lapok közt könyvjelzőként egy ceruza. Az első oldal ki is van szótárazva. Lassan összeáll a kép, mi keresni valóm is van most éppen a világban, és éppen pont itt.

Arrébb tolja, visszafekszik, fejére zöld pokróc. Megfordul... Felül. Így már nem nyugodt, mert valamiféle reflektor megvilágította feledésbemerült célját.

"Mind most térünk magunkhoz." - visszhangozzák gondolatai.
"Mind most térünk magunkhoz." - visszhangozza gondolatait a tér.

Olyan távolinak hat minden. Vannak egyáltalán problémák a világban?! Sőt van egyáltalán világ? Biztosan van hiszen már tudja mi az aktuális dolga benne. Ez az Ő világa, senki másé. A problémák mindig lassan ismerszenek meg, felelevenednek a régiek, csak mindig más kontextusban. Követhetetlen, de ez egy ilyen világ. Nincsenek jogaink panaszra. Ez egy ilyen világ, ez egy ilyen helyzet, pontosan tudjuk, akkor meg minek panaszkodnánk. Nincsen jogunk csípőretett kézzel szigorúan számonkérni senkitől semmit. Senkinek sincsen. Mindenki magáért kell vállalja a felelősséget. Mindenki magának kell hogy megvilágítsa célját.

A világban van hatalmas mennyiségű ember, és valójában egyiknek sincsen igazi keresnivalója a másik életében, de mégis hányszor hisszük azt h van jogunk jogot formálni arra hogy befolyásoljuk, hogy számonkérjük egymást. Érdekes h azt gondoljuk, ha egynél többen vagyunk, akkor már felelősséggel tartozunk a többiekért. Pedig ez is csak burkolt önzés. Hogy is mondják? Mindenki a maga szerencséjének kovácsa, vagy mi. (A közmondásokat mindig összekeverem). Mindenféle nevettséges mozgatúrugók. Hatalomvágy, beképzeltség, féltékenység, minden a birtoklás utáni vágy egy bizonyos formája.

Néha azt érzem, az emberi érzések és a hozzájuk rendelt cselekedetek még rettentő kialakulatlanok. Mintha valahol az evolúció elején járnának.

Tudja. Feláll, a könyvet megfogja, az asztalra dobja és leül. Itt nincs semmi, ami más világokba csábítson. Száraz, tiszta akarat. Úgy kell elhelyezkedni, h még csak ne is csábulhass. ñ

Budapest es la Tierra de Colores.

Őszinte leszek: Én szeretem Budapestet. Szeretem a nagyvárost, akkoris ha mindenki leharapja a fejem ezért a kijelentésért. Akkoris ha mindenki szerint szürke és öl. Akkoris ha mindenki szeret megszokásból és elvárásból fintorogni a nagyvárosnak már a gondolatától is. De akkor most gondoljunk csak bele: ezt nem gondolhatjuk komolyan. Az mondja ezt, aki már ez elveszés útját járja.

Mert ha tényleg, komolyan belegondolunk, akkor egy nagy mozaikot látunk. Sok-sok apró kis elemből. Nagyobb egyforma színfoltokból, ha távolról nézzük. Aztán megnézzük közelebbről, és látjuk a sok majdnem egyforma, de mégis különböző kis kockát, a kisebb színfoltjait az egésznek. De persze ezek még mindig egyformának tűnnek, ha nem is pontosan egyformák. Viszont előfordul, h pl a sok majdnem egyforma sárga közé keveredik egy piros kis kocka, vagy a fehérek közé egy fekete. Akkor azt a különc kis kockát szándékosan nem akarjuk észrevenni, vagy ha igen, akkoris azt mondjuk h "hopsz egy hiba" és tovább siklunk fölötte, vagy súlyosabb esetben azt mondjuk h hopsz egy hiba, javítsuk ki!"

És nem vesszük észre h épp az adja meg a lényegét az egésznek. Az egész mozaiknak az a lényege, h az a pár kis megcsillanó "hiba" ott legyen ahol van, pont a szemünk előtt. És sokszor még így sem akarjuk meglátni. Hisz milyen már?! Hibákat meglátni? És beismerni h ott vannak? Esetleg kijavítani? Milyen már? Ilyeneket nem tesz emberi lény!! Inkább nem látja meg. Elsiklik, vagy ha rosszalva szóvá is teszi, nem javitja ki, és aztán siklik el fölötte, vagy a legrosszabb eset amikor észreveszi, szóvá teszi, ki akarja javítani, és ki is javítja.

Mert ki mondta h az a "hiba" ott az egy hiba. Az az egyetlen pont amiben még van élet!!!

És a nagyváros rengeteg ilyen kis pontot rejteget. Én szeretem Budapestet, mert mikor azt hisszük h már hallott, és szürke, és különben is minden pontját és minden arcát ismerjük, akkor mindig bebizonyosodik, h ez nem így van. Minden város folyamatosan alakul. Új kis fénylő pontocskák alakulnak, és régiek hunynak ki. Újult erejű szürkeség alakul, és régi vész el. És persze mondhatjuk, h na ezaz, lám-lám, minden mindig egyforma, de pont hogy nem. A színek képesek mindig teljesen másmilyennek lenni mint a többi, teljes mivoltukban különbözni az eddig látottaktól. Éppen ebben rejlik az egésznek a csodája.

És most megint őszinte leszek: Szentendre egy nagy színes mozaik, csupa-csupa vegyes színnel, itt az ellenkezője miatt nem vesszük észre azt ami különbözik. A sok kis színes pontocskából lesz a szürkeség, és így nehezebben találhatunk olyan nagyon erős kis pontocskákat, amik még a sok színes pontocska szürke tömegéből is kicsillannak. Nehéz, de nem kizárt. Ennek a városnak ez a csodája.

Minden város egy-egy külön nagy mozaik, és mindig érhet meglepetés.

De ez nem csak a városokkal van így.

Valójában csak nem látjuk meg azt amit megláthatnánk. Ott van mindenki orra előtt, mindenki számára nyitott, minden egyes ember felé csillogtatja apró fényeit. És alig veszi észre valaki. Azt gondolnánk h a szürke kőtengerből jobban kitűnik az a pár drágakő, pedig valójában mindhiába csillogtatják magukat. Alig-alig látjuk meg őket. Nagyobb erőfeszítésbe kerül talán meglátni mindenben azt a pár kis csillogó pontot, amit valójában, ha akarunk mindenben megtalálhatunk, mert mindenben benne van ami él és mozog meg abban is ami áll, nem él, és nem mozog. A gondolatokban is, az érzésekben is, minden elvont fogalomban. Olyan dolgokban, amiket esetleg nem látsz csak hallassz, nem hallassz csak tapintassz, vagy épp az h csak láthatsz... Meg olyan dologokban amik akkoris éreztetik magukat, ha nem te döntesz úgy h érezni akarod. Igazából mindenben mindenki számára ott van az a pár apró színes tündöklő fényszilánk, mégsem látjuk meg.

Talán jobb a szürkeségben élni? Nem jobb, csak könnyebb, egyszerűbb, kevesebb fáradtsággal jár. Vagy esetleg az is megtörténhet h épp a szürkeség vakít el. Az tesz vakká, és nem vesszük észre azt amit valójában kellene? Pont azokat a kis dolgokat, amikért érdemes élni? Pont azt nem vesszük észre ami miatt egyáltalán értelme van h itt vagyunk e világban, mert könnyebb, egyszerűbb, kevesebb fáradsággal jár nem észrevenni, és vakon élni, és mindeközben még panaszkodni is h milyen szürke itt minden, hát milyen élet ez?!?! Hiszen mi tesszük azzá azzal h csukott szemmel, füllel járunk, és nem érezzük meg azt sem ami éreztetni akarja magát. Igazából félünk ezektől. Attól h ha egy kis színes fényt meglátunk, egy apró csodát, akkor onnantól még súlyosabb lesz a körülvevő szürkeség. Pedig ez nem így van, csak merni kell. Meg kell tudni látni a szépet és a jót, és nem félni átélni az érzéseket, akkor sem ha utána rosszab lesz, ha már nem látjuk. Egyébként meg nem is lesz rosszabb, mert ha egyszer megláttuk, onnantól könnyebben látjuk meg újra, és hamarabb felbukkan a többi. Mert csak és kizárólag mi vagyunk azok akik tehetünk saját szemellenzősségünk, félelmünk és lustaságunk ellen. Mert így van, küzdeni kell, de nem azért h keressük és megtaláljuk őket, semmit sem kell kerseni, mert minden ott van pontosan előttünk. Azért kell küzdeni h képesek legyünk rá h meglássuk azt ami ott van előttünk, és bennünk, meg másokban, mindenben ami él és mozog meg ami nem él és nem mozog, meg azokban amiket "csak" érzünk.ñ

Kinavigálás az álmokból.

Dürer, Melancholia I., 1514

Elemi erővel hétfő van. Az előző hétfő óta épp egy hét telt el. Álom és valóság folytonosan keveredő rendszer nélküli rendszerében. Egy hete minden összekeveredett, és nem értem hogy történhetett ez meg. Nem tudom felmérni mikor van éjszaka, mikor van nappal, mikor kéne azt éreznem h korán van és mikor kéne azt h késő, de mondjuk ez az a része a dolognak ami már nem lep meg egy ideje. Mindig a hétfőkön csúszom el. Kezdve azzal, h ha az ember fenn van hajnali 4-ig, akkor várható h bekövetkezik az elcsúszás. És most megint ott tartok, h egy napom valójában két nap volt, mert az egész délutánt végigaludtam, így tíz körül újult erővel felébredhettem, és rácsodálkozhattam h anyám miért megy épp lefeküdni egy jóéjszakát-kívánással társítva.

Az tűnt ma föl hazafelé jövet, h mostanság hamarabb jön el a sötétség, és sötétebb mint valaha. Koromsötét. Soha nem volt ennyire áthatolhatatlan. Végni lehet a csöndet és a sötétséget. Az a kérdés csak, h ezt más is érzi-e?! Ha csak nekem tűnt föl, akkor annak az lehet az oka, h az átlagnál több napfény ért engem az elmúlt hónapokban, és most meglepően erős a kontraszt. Egyébként ezt ki is próbálhatja bárki. Például ma igazi fényes, tiszta napsütés volt, ragyogott minden. Ilyenkor a fény nem fehér és éles mint nyáron. Nincs olyan érzése az embernek h elpusztítja. Meleg, aranyfényű, beburkol és megvédi az elemeket. Felkészít a hidegre. Aztán mikor egyik pillanatról a másikra besötétedik, sokkal sötétebbnek tűnik az a sötét. Pl mint amikor az ember nyáron bemegy a kertből a lakásba. Sőt! Inkább a pincébe.

Gabi, Melancholia II., 2008

A szemünk nem szokott még hozzá a sötétséghez, ami bent vár ránk. A lelkünk nem szokott még hozzá a közelgő sötétséghez, ami télen vár ránk. A tél bezár, mint mikor nyáron bemegyünk a lakásba. Bezárnak a falak, sötétben tartanak.

Kutattam az okát h miért volt egy héten át furcsa érzésem. Próbálkoztam is írni rá pár bejegyzést a lehetséges okokkal - ez is valami hasonló - de igazából nem jöttem rá a valódi okra, csak pár enyhítő megoldásra, de aztán megvilágosodtam h ez biztos valami hormon dolog. Tudom nem ér erre fogni, dehát ha egyszer így van, akkor nem tudok micsinálni.

És az is baj, h akartam írni valami normálisat, de kisült az összes fehérje a szememben a monitortól. Meg az a helyzet h 2 órája ébredtem föl, de le kellene feküdnöm aludni. Szóval majd holnap. ñ

Most megmutatom h hogyan teszem fel magam arra a bizonyos üres lapra, amire a beadandó verselemzést kell írnom. Ott vagyok benne, én magam, mert nem vagyok hajlandó egy odahányt mocskot 2 óra alatt összeírkálni, és azt beadni.

Az a durva, h ha nem lennék egészen száz százalákig biztos benne, h Csokonai nem ismerhette ezt a verset, akkor azt mondanám, h innen koppintotta A Reményhez c. munkáját. Annyira megrázó a hasonlóság, h el tudnám képzelni, h elolvasta ezt a verset, lefordította, hozzátett némi személyes bővítményt a végéhez, és ez alapján a recept alapján el is készült híres műve.

Csak az menti meg hazánk költőjét, h tök más korban élt, nem hinném h tudott spanyolul, nem hinném h akkoriban már le volt fordítva ez a vers, és nem hinném h Csokonai járt valaha Mexikóban. Ha ezek közűl bármelyiket igazolni tudnánk, én biztosra venném, h A Reményhez c. verse koppintás.

Így csak annyit mondhatok, h az ezen versbe öntött érzés univerzális, és internacionális, mint a legtöbb érzés általában, és biztos létezik még sok-sok hasonló.

Különben is. Hogy is fejezik ki szép szavakkal a koppintást a művészetekben? Művészi kánon? Ikonográfiai tipus?

Ide meg egy kép kerülne, de nem kerül. Inkább követem a semmi kifejezésének ikonográfiai tipusát. Az alkotói kánon részévé válok. Feketével meg különben sem lehet kifejezni a semmit, mert a fekete az épp h a sok szín összessége, amiket elnyel, mivelhogy nem ver vissza semmit. Bár ha elnyeli, akkor lehet h azok már nincsenek. De tök jó, mert akkor ez egyszerre lehet semmi is meg valami is, és pontosan kifejezi azt amit ezzel a képpel ki akarok fejezni. ñ

**Holnap meg már megint suli, a kávém tetején meg olyan az úszkáló tejszínhab, mintha kis jéghegyecskék lennének valami szuroktengerben. És halvány sejtelmem sincs h a fentebbi képen miért mutatok hármat. Sztem biztos csak nem látszik a többi ujjam. És egyébként a reluxától vagyok csíkos, nem veleszületett rendellenesség. **

-Najó. Mi van enni?
-*...lakkbenzin.*

Arra a kérdésre kaptam választ, amire válaszolni szeretett volna, így azt a kérdést hallotta az eredeti helyett, és válaszolt. Kérdezhetek én bármit. Emberi "egymásmellettelbeszélés". Gyakran fel sem tűnik.

Azt a kérdést akarod meghallani, amire azt a választ akarod adni, h ... És ha az a kérdés amit hallani akar és az a kérdés amit ténylegesen felteszünk csak kicsit tér el, akkor egész biztos h nem tűnik föl, h valójában el lett beszélve egymás mellett. Pedig valójában nem arra a kérdésre válaszolt amit mi feltettünk, hanem arra amit hallani akart.

Az is előfordul, h az ember olyan kérdést tesz föl, amire már tudja h milyen választ akar hallani, tehát mindegy, h a másik mit válaszol.

-Miből készül a szörp?
-...lakkbenzin.

-Miről is szól az Isteni színjáték?
-...lakkbenzin.

-Mi is a címe annak a Pink Floyd számnak?
-...lakkbanezin.

-Mitől zöld a fű?
-...lakkbenzin.

-Milyen állat a pekari?
-...lakkbenzin.

-Mit is mondott erre az orvos?
-...lakkbenzin.

-Mi volt a vizsgán?
-...lakkbenzin.

-Milyen nap is van ma?
-...lakkbenzin.

-Mi a neve a főnöködnek?
-...lakkbenzin.

-Miért szar a net már megint?
-...lakkbenzin.

-*Mi ez a szag?*
-...lakkbenzin.

Az igazi egymásmellettelbeszélés mégis az, mikor ez a kettő egyszerre fordul elő, és még csak fel sem tűnik, mert a várt és a valós kevéssé tér csak el egymástól. Felteszel egy kérdést amire már tudod a hallani akart választ, miközben a másik meg vár egy kérdést, amire tudja mit akar válaszolni. És mindketten nagyon elégedettek lesznek h azt hallották és azt válaszolták, amit már előre tudtak. És ez az egész nem tünik fel senkinek.

Szóval egyáltalán minek kérdezünk, minek válaszolunk. És az a durva h le lehet így élni egy egész életet. A probléma ott van, mikor egy valaki rájön, és akkor az egész légvár kérdés-válasz rendszer dől. És olyankor vajon mi van?

Rájövünk, ha az egymás felé közvetített üzenetek igazából sosem értek célba, és nem pusztán nem értek célba, hanem sokkal rosszabb, elmentek egymás mellett, úgy h egy aprócska ponton sem érintették egymást. Sosem találkoztak.

Rájövünk, h az amit mi kommunikációnak gondoltunk, az sosem jött létre. Mert a kommunikáció is csak egy egyszerű adok-kapok játék.

És mivel ezekre rájöttünk, rájövünk arra is, h ezt akár tudatosan is lehet alkalmazni, ha egy kérdésre nem akarunk válaszolni, vagy ha hátsó szándékunk van, vagy ha nem érdekel a másik egyáltalán, de fenn kell tartani a beszélgetés látszatát, vagy ha kérdezünk valamit ugyan, de a másik véleménye igazából nem is érdekel...

Sosem az a baj, h nem értjük meg egymást. A baj ott kezdődik h nem is akarjuk megérteni egymást. Fel sem merül bennünk h esetleg meg érthetnénk egymást. Meg sem fordul ilyesmi a fejünkben. És akkor egyszercsak majd dől a légvár, és minden amit tudtunk az valahogy egész másképp lesz. ñ

-Kösz, de én nem kérek abból a kifliből. Német üveges-tojással van bekenve.
-Hogy mivan?

A következő történt: Magyarország csatlakozott az EU-hoz. Najó, fogalmazzunk úgy, bekönyörögtük magunkat, nekik meg valamiért érdekükben állt rábólintani. Blablabla... Szóval a lényeg a lényeg, h részét képezzük az európai nagy egésznek. Hurrá.

Tudtuk h lesznek dolgok, amik majd megváltoznak. Akkor vegyük pl a tojást, attól úgyis rettegek, amióta allergiás vagyok (ami nem azt jelenti h nem is eszek, csak félek tőle). Szóval ott vannak azok a dobozos tojások a boltban, a szokásos kis papírdobozukban. Van 6 db-os, és van 10 vagy 12?! Nem is tudom, de nem is lényeg. Nagyáruházban meg van tálcás tojás, amiből pár tuti összetörik mire hazaér. És ezeket a tojásokat 2004 május elsejétől egyenként feldátumozzák, h meddig fogyaszthatók. Beteg dolog de megérthető. Nyilván van erre valamilyen gép, és nem egy ember áll ott egy pecsételővel. Mindenesetre ez elsőre fura volt, és szerintem nem csak nekem. De valahogy fel kell zárkóznunk a fejlett nyugathoz, és ezt valahol el kell kezdeni, mér ne kezdjük épp a tojás dátumozásnál.

Ez eddig ennyi.

A folytatása itt következik. A pékségekben - ahol helyben készítik az árut, tehát mondjuk azt, h a normális pékségekben, ahol nem légüres kenyér és zsömle készül - attól a bűvös dátumtól kezdve nem lehet a megszokott formában tojást tárolni. Az indok: higiéniai okok. Akkor hogy kerül a termékekbe bele a tojás, hogyha nem tárolhatják a pékségben a tojást?! Hóhó!! A megyszokott formában nem tárolhatják.

Erre a célra született meg a magyar VÖDRÖS TOJÁS. 10 literes kiszerelés, nagykerből rendelhető, műanyag vödörben, előkészítve. Ez eléggé szánalmas koppintása a német gyártású ÜVEGES TOJÁSNAK, ami ugyanez, csak egy árnyalattal gusztusosabb 10 literes üvegekben (mint azok a nagy befőttesüvegek) forgalmazzák, és ez így még környezet barát is, mivel az üveg az visszaváltható a tojásos nagykerben. Biztos tanulhatnánk egysmást a németektől...akkoris ezt mondom ha vannak velük kapcsolatban fenntartásaim, amik most nem egészen ide tartoznak a tojásokhoz. Furák. És az üveges tojás is az, még azt is el tudom képzelni, h ők találták ki h héjastul tárolni, majd a feltöréses művelet beiktatásával felhasználni a tojást biztos nem higiénikus. Hát persze. Törje inkább gép, vagy rabszolga speciális gumikesztyűben, és forgalmazzuk üvegben. Ez nagyon huszonegyedik századi megoldás, és még higiénikus is. És még esztétikus is, és még környezetkímélő is. Bááááááááá. Jaj fuj. És még bele sem merek gondolni h mi lesz, ha kitalálják h boltban sem higiénikus így arulni, és akkor csak ugy juthatsz tojás szerű tojáshoz, h ha szerzel egy tyúkot. De persze majd azt sem lehet, mert nem lesz higiénikus városban tyúkokat tartani, főleg h mi lesz szegény állattal, az nem környezetbarát. (Mert  persze az amikor a csirketelepen...tudjátok mire gondolok, nem részletezem.)

Ha manapság valami olyan dologgal találkozunk az élet bármelyik területén, amit nem értünk, és ami eddig nem volt úgy, akkor mit mond a magyar ember?! "Ez biztos valami uniós dolog lehet." Mint a Shrekben: "Ez is olyan hagymás dolog, igaz?!"- mondta Szamár. "Ez biztos valami uniós dolog, igaz?!" - mondja a szamár magyar.

Üveges tojás és máktalan mákosguba. Zacskós víz. Plussz, minusz, egyenlő.

Ejurópaji Junijó. ñ

Ejnye, már megint ezek a keretek. XD

-Igen, Gabi, a te jegyzeted egy játszótér.
-Hééé! Mit műveltek!? Ez hihetetlen.

Minden embernek meg van a maga kis játszótere, az a hely ahol a legjobban otthon érzi magát, ahol levetkőzi minden félelmét, biztonságban érzi magát és ki tud bontakozni, és ennek köszönhetően mindenféle jókis dolgot hajt végre.

Az üres felület.

"Az üres felületeket rögtön belepik a holmik." - mondja Murphy. Az üres felületeket nem a holmik lepik be, hanem én lepem be saját magammal, másokkal, különböző holmikkal, vagy egyébbel, és míg el nem érem a száz százalékos lefedettséget úgysem nyugszom. - mondom én.

Tömören, hézag nélkül, akár rétegesen lefedett felületek. Mindenféle felület! Egy egész rakás felület amin játszhatunk. Egy egész rakás, vagy egy nagy közös felület, amihez mindenki hozzáteszi a saját játékát és otthagyja a saját nyomát.

Az üres felület, ami arra késztet minden embert h rákerüljön valamilyen formában.ñ

**JA! Azt elfelejtettem, h kivételt képeznek azok a fehér lapok, amik a world-öt megnyitva néznek vissza rám, mikor beadandó írásról van szó.**

Under construction

Most a blogom épp -under construction- szóval ennek keretében rávettem magam, h még címkéket is kreáljak a bejegyzésekhez, amik nem maradnak narancssárgák, azt garantálom. Viszont a címkealkotáskor kiírja nekem a blog h "Választhatsz a címkefelhőből is." Mire én: Igggazán?! ñ

Háhá!!! Most lebukott a kis hamis!! :)