"...a McDonald's-ban is adnak hozzá krumplit."

Szombaton a tányéromon egy tartóskenyérből készült 10x10 centis melegszendvics, amiből -megjegyzem- kifolyt a sajt, és megkeményedett a papírszalvétán, amit azért szoktam a melegszendvics és a piritós-szerű étkek alá tenni, hogy ne párásodjon be és puhuljon meg az alja. Egy darab szendvics, mert összesen az a két szelet tartóskenyér volt itthon, és semmi más ehhez fogható. Volt ellenben kis tálkában a melegszendvics mellé tortilla chips, mondván: "Most mi a probléma? A McDonald's-ban is adnak hozzá krumplit!" Mégis mit? Mégis mihez? -kérdem én, valójában csak magamtól. A belül üres tartós-kenyér melegszendvicshez? Tortilla chipset? Valahonnan a tudatom legmélyének ködjéből olyasmi emlékek sejlenek föl, h a McDonald's-ban hamburger van és igen, valóban, adnak a hamburgerhez krumplit. Úgy emlékszem véletlenül sem tortillát melegszendvicshez, de nem is hamburgerhez, és nem is sültkrumplit meglegszendvicshez... De persze mindez elhanyagolható, jelentéktelen momentum az egész univerzum nagy egészének működéséhez képest. Nyilván. Minek is fennakadni ilyesmin. Akkor nem is akadtam, mert fel sem fogtam a mondat jelentésének lehetetlenségét. Azonban itt még nincs vége. Anyám találékonysága felülmúlhatatlan. Mondván, h adnak hozzá krumplit, és a krumplihoz meg adnak ketchupot, esetleg majonézt, akkor ezesetben a körözött és a vajkrém tökéletesen megfelel a célnak. Jelzem, mindezt a tortilla chipshez, ami a melegszendvicshez van, mivelhogy a McDonald's-ban is adnak a hamburgerhez krumplit, és a kruplihoz pedig ketchupot és majonézt. És akkor csak néz az ember elkerekedett szemekkel, mert ez ellen már lázadni sem lehet, sőt okosat hozzászólni sem, mert mindez Körön kívül esik.

Tulajdonképpen felfoghatnám úgyis az egészet, h az ételek éppen farsangot tartanak, és a McDonald's-os menüm tagjai épp beöltöztek valami más, ezerszer fantáziadúsabb ételnek.

Vasárnap húgom kivesz egy sajtot a hűtőből.

-Ebből lehet enni?
-Persze, azért van.

Én meg bentről a szobából hallom, amint bizakodva levág egy szeletet, és magamban hozzáképzelem, amint arcára kiül a mindenre felkészültség leplezetlen kifejezése miközben a szájához emeli a darab sajtot. Bár ha jobban belegondolok, lehet h mégsem volt annyira felkészülve mint kellet volna, szóval elképzelhető h a reménysugár világítota meg az arcát miközben a szájához emelte.

-Bááá, hogy került ide ez a borzalmas HŰTŐÍZŰ sajt?!?!?!
-Azért majd mondjátok a nagyinak h finom volt a sajt. -hangzik távolabbról a válasz
-...

És én továbbra is csak ülök a szobámban, mikor rövidesen egyetlen húgocskám belép. Egy ember, aki még nem adta meg magát a lehetetlenek sorozatos megtestesülésének az élelemkészletünk terén. Szóval belép, és azt mondja:

-Najó. Lementem a pincébe, és megnéztem a hűtőládát. Voltak benne ezek a tipikus fagyisdobozok. - és felmutat egy jeges külsejű, algidás, kék dobozt.
-Őőő..., azok.. nem..
-Jó, oké-oké, az egyértelmű h nem fagyit tartalmaznak. - mondja, mint aki ezzel a fajta csellel már azóta tisztában van, mióta egyszer olyan 3-4 éves korában megörült a mélyhűtőben látott fagyisdoboznak, és titokban csórni akart belőle, de akkoriban még nem tudta rajta elolvasni a "székelykáposzta", a "pogácsatészta" vagy a "pörkölt Éviéknek" feliratot.

De...

És akkor éreztem, h ledőlt számára egy újabb fal, elfogadott ismét egy lehetetlent, átesett egy holtponton, mint már sokszor sokan. De ennek ellenére nem hinném, hogy soha többé nem fog meglepődni semmilyen abszurdumon, ami étel és ember kapcsolatát jellemezheti, vagy akármilyen létező abszurdumon, aminek akár szemerkényi köze is lehet hozzá.

Most vesszük csak észre, hogy rombolódik össze fokozatosan a hit, ami meg volt bennünk még valamikor. Elég hozzá elsőként pár fagyis doboz, fagyi helyett székelykáposztával. Csalódunk. Aztán úgy gondoljuk, mostmár mindenre felkészülve folytatjuk utunk. A fagyisdobozban már eredendően valami mást keresünk. Vagyis azt, amit most hiszünk h benne megtaláljuk. Már alapból "székelykáposztát", vagy "pörköltöt éviéknek", esetleg kőkemény szilvásgombócot, amit már csak ki kell főzni. Sokszor meg is találjuk, aztán bumm, és ismét érhet meglepetés. Nem jutottunk normális ételhez a fagyisdobozból, pedig arra számítottunk hittünk benne, h fogunk. Megint át lettünk verve, pedig azthittünk mi már mindent láttunk, és még csak nem is tiltott utat jártunk édességért mint legelőször. Ezek alapján azt gondoltuk, átverhetetlenek vagyunk. Hitünk sziklaszilárd volt. Aztán tessék, elég egy fagyisdoboznyi zöldpaprika. Ami ugye télen majd nagyon jó lesz a levesbe, de most közel sem segít ki. Könnyen rászedhetőek vagyunk, akárhányszor, miközben azthisszük tanultunk az előzőből. Tényleg tanultunk, a probléma nem is azzal van, sokkal inkább azzal, hogy túl hamar kezdünk el bizton hinni, mert úgy érezzük ezzel lefixszálhatunk valamit, amit persze nem sikerül, mert semmi sem a mi képzelt és biztos megoldásnak vélt fixálásunktól függ. Ezt csak mi gondoljuk. Pont azért leszünk rászedhetőek újból, mert el akarjuk kerülni h újból csalódjunk. Aztán mikor megtestesül a lehetetlen -amire nyilván nem számítottunk, mert azt hittük, hogy ha valamiről már megbizonyosodtunk és lefixáltuk akkor_az_úgy_van-, akkor ismét csalódunk, majd felállítunk az új helyzetnek megfelelő újabb biztosnak vélt dolgot. Soha nem lehetünk felkészülve, csak megnyugtatóbb hittel elhitetni, h de igen.

De komolyan, egyáltalán hogy gondolhatjuk, hogy egyszer majd eljön egy pillanat, amikor már nem fogunk meglepődni semmin, és már nincs mit lerombolni. Amíg van mit rombolni, addig mindig lesz miből építeni, aztán azt újra lerombolni, és a romokból újat felépíteni, és azt újra lerombolni... ñ