Budapest es la Tierra de Colores.

Őszinte leszek: Én szeretem Budapestet. Szeretem a nagyvárost, akkoris ha mindenki leharapja a fejem ezért a kijelentésért. Akkoris ha mindenki szerint szürke és öl. Akkoris ha mindenki szeret megszokásból és elvárásból fintorogni a nagyvárosnak már a gondolatától is. De akkor most gondoljunk csak bele: ezt nem gondolhatjuk komolyan. Az mondja ezt, aki már ez elveszés útját járja.

Mert ha tényleg, komolyan belegondolunk, akkor egy nagy mozaikot látunk. Sok-sok apró kis elemből. Nagyobb egyforma színfoltokból, ha távolról nézzük. Aztán megnézzük közelebbről, és látjuk a sok majdnem egyforma, de mégis különböző kis kockát, a kisebb színfoltjait az egésznek. De persze ezek még mindig egyformának tűnnek, ha nem is pontosan egyformák. Viszont előfordul, h pl a sok majdnem egyforma sárga közé keveredik egy piros kis kocka, vagy a fehérek közé egy fekete. Akkor azt a különc kis kockát szándékosan nem akarjuk észrevenni, vagy ha igen, akkoris azt mondjuk h "hopsz egy hiba" és tovább siklunk fölötte, vagy súlyosabb esetben azt mondjuk h hopsz egy hiba, javítsuk ki!"

És nem vesszük észre h épp az adja meg a lényegét az egésznek. Az egész mozaiknak az a lényege, h az a pár kis megcsillanó "hiba" ott legyen ahol van, pont a szemünk előtt. És sokszor még így sem akarjuk meglátni. Hisz milyen már?! Hibákat meglátni? És beismerni h ott vannak? Esetleg kijavítani? Milyen már? Ilyeneket nem tesz emberi lény!! Inkább nem látja meg. Elsiklik, vagy ha rosszalva szóvá is teszi, nem javitja ki, és aztán siklik el fölötte, vagy a legrosszabb eset amikor észreveszi, szóvá teszi, ki akarja javítani, és ki is javítja.

Mert ki mondta h az a "hiba" ott az egy hiba. Az az egyetlen pont amiben még van élet!!!

És a nagyváros rengeteg ilyen kis pontot rejteget. Én szeretem Budapestet, mert mikor azt hisszük h már hallott, és szürke, és különben is minden pontját és minden arcát ismerjük, akkor mindig bebizonyosodik, h ez nem így van. Minden város folyamatosan alakul. Új kis fénylő pontocskák alakulnak, és régiek hunynak ki. Újult erejű szürkeség alakul, és régi vész el. És persze mondhatjuk, h na ezaz, lám-lám, minden mindig egyforma, de pont hogy nem. A színek képesek mindig teljesen másmilyennek lenni mint a többi, teljes mivoltukban különbözni az eddig látottaktól. Éppen ebben rejlik az egésznek a csodája.

És most megint őszinte leszek: Szentendre egy nagy színes mozaik, csupa-csupa vegyes színnel, itt az ellenkezője miatt nem vesszük észre azt ami különbözik. A sok kis színes pontocskából lesz a szürkeség, és így nehezebben találhatunk olyan nagyon erős kis pontocskákat, amik még a sok színes pontocska szürke tömegéből is kicsillannak. Nehéz, de nem kizárt. Ennek a városnak ez a csodája.

Minden város egy-egy külön nagy mozaik, és mindig érhet meglepetés.

De ez nem csak a városokkal van így.

Valójában csak nem látjuk meg azt amit megláthatnánk. Ott van mindenki orra előtt, mindenki számára nyitott, minden egyes ember felé csillogtatja apró fényeit. És alig veszi észre valaki. Azt gondolnánk h a szürke kőtengerből jobban kitűnik az a pár drágakő, pedig valójában mindhiába csillogtatják magukat. Alig-alig látjuk meg őket. Nagyobb erőfeszítésbe kerül talán meglátni mindenben azt a pár kis csillogó pontot, amit valójában, ha akarunk mindenben megtalálhatunk, mert mindenben benne van ami él és mozog meg abban is ami áll, nem él, és nem mozog. A gondolatokban is, az érzésekben is, minden elvont fogalomban. Olyan dolgokban, amiket esetleg nem látsz csak hallassz, nem hallassz csak tapintassz, vagy épp az h csak láthatsz... Meg olyan dologokban amik akkoris éreztetik magukat, ha nem te döntesz úgy h érezni akarod. Igazából mindenben mindenki számára ott van az a pár apró színes tündöklő fényszilánk, mégsem látjuk meg.

Talán jobb a szürkeségben élni? Nem jobb, csak könnyebb, egyszerűbb, kevesebb fáradtsággal jár. Vagy esetleg az is megtörténhet h épp a szürkeség vakít el. Az tesz vakká, és nem vesszük észre azt amit valójában kellene? Pont azokat a kis dolgokat, amikért érdemes élni? Pont azt nem vesszük észre ami miatt egyáltalán értelme van h itt vagyunk e világban, mert könnyebb, egyszerűbb, kevesebb fáradsággal jár nem észrevenni, és vakon élni, és mindeközben még panaszkodni is h milyen szürke itt minden, hát milyen élet ez?!?! Hiszen mi tesszük azzá azzal h csukott szemmel, füllel járunk, és nem érezzük meg azt sem ami éreztetni akarja magát. Igazából félünk ezektől. Attól h ha egy kis színes fényt meglátunk, egy apró csodát, akkor onnantól még súlyosabb lesz a körülvevő szürkeség. Pedig ez nem így van, csak merni kell. Meg kell tudni látni a szépet és a jót, és nem félni átélni az érzéseket, akkor sem ha utána rosszab lesz, ha már nem látjuk. Egyébként meg nem is lesz rosszabb, mert ha egyszer megláttuk, onnantól könnyebben látjuk meg újra, és hamarabb felbukkan a többi. Mert csak és kizárólag mi vagyunk azok akik tehetünk saját szemellenzősségünk, félelmünk és lustaságunk ellen. Mert így van, küzdeni kell, de nem azért h keressük és megtaláljuk őket, semmit sem kell kerseni, mert minden ott van pontosan előttünk. Azért kell küzdeni h képesek legyünk rá h meglássuk azt ami ott van előttünk, és bennünk, meg másokban, mindenben ami él és mozog meg ami nem él és nem mozog, meg azokban amiket "csak" érzünk.ñ