Most megmutatom h hogyan teszem fel magam arra a bizonyos üres lapra, amire a beadandó verselemzést kell írnom. Ott vagyok benne, én magam, mert nem vagyok hajlandó egy odahányt mocskot 2 óra alatt összeírkálni, és azt beadni.

Az a durva, h ha nem lennék egészen száz százalákig biztos benne, h Csokonai nem ismerhette ezt a verset, akkor azt mondanám, h innen koppintotta A Reményhez c. munkáját. Annyira megrázó a hasonlóság, h el tudnám képzelni, h elolvasta ezt a verset, lefordította, hozzátett némi személyes bővítményt a végéhez, és ez alapján a recept alapján el is készült híres műve.

Csak az menti meg hazánk költőjét, h tök más korban élt, nem hinném h tudott spanyolul, nem hinném h akkoriban már le volt fordítva ez a vers, és nem hinném h Csokonai járt valaha Mexikóban. Ha ezek közűl bármelyiket igazolni tudnánk, én biztosra venném, h A Reményhez c. verse koppintás.

Így csak annyit mondhatok, h az ezen versbe öntött érzés univerzális, és internacionális, mint a legtöbb érzés általában, és biztos létezik még sok-sok hasonló.

Különben is. Hogy is fejezik ki szép szavakkal a koppintást a művészetekben? Művészi kánon? Ikonográfiai tipus?

Ide meg egy kép kerülne, de nem kerül. Inkább követem a semmi kifejezésének ikonográfiai tipusát. Az alkotói kánon részévé válok. Feketével meg különben sem lehet kifejezni a semmit, mert a fekete az épp h a sok szín összessége, amiket elnyel, mivelhogy nem ver vissza semmit. Bár ha elnyeli, akkor lehet h azok már nincsenek. De tök jó, mert akkor ez egyszerre lehet semmi is meg valami is, és pontosan kifejezi azt amit ezzel a képpel ki akarok fejezni. ñ

**Holnap meg már megint suli, a kávém tetején meg olyan az úszkáló tejszínhab, mintha kis jéghegyecskék lennének valami szuroktengerben. És halvány sejtelmem sincs h a fentebbi képen miért mutatok hármat. Sztem biztos csak nem látszik a többi ujjam. És egyébként a reluxától vagyok csíkos, nem veleszületett rendellenesség. **