Mind most térünk magunkhoz.
20:50 - Mélyen alszik, zöld pokróc alatt. Fáradt, mert mostanában Ő mindig fáradt. Valami rátelepedett. Őszi fáradtság vagy mi... téli álom.
Nagyon fárasztó mindig okosnak lenni. És beszélni is nagyon fárasztó. Gondolati kommunikációra miért nem vagyunk képesek?! Mennyivel könnyebb lenne... Akkor tényleg megérthetnénk egymást. A szavak mindent csak elrontanak, mert túl konkrétak. Mindent pontként akarnak elhelyezni ebben a bizonyos koordináta-rendszerben.
Aztán csöngetnek és fölriad, kiugrik az ágyból, automatikusan az ajtó felé tart. Ez még álom? Vagy megtörtént? Vagy álomban történt meg?
Az előszoba sötétjében egy hang:
- Nahát, Te itthon vagy?! - Ő is épp akkor ért oda, h ajtót nyisson.
- ...őőő...azthittem reggel van... - mondja, és visszahátrál.
- Nyugi, mind most térünk magunkhoz. - hangzik a válasz nevetve.
Az ágyon szótár és könyv. Latinoamérica: Pensamiento y literatura en el siglo XIX, Echeverría novellájánál a lapok közt könyvjelzőként egy ceruza. Az első oldal ki is van szótárazva. Lassan összeáll a kép, mi keresni valóm is van most éppen a világban, és éppen pont itt.
Arrébb tolja, visszafekszik, fejére zöld pokróc. Megfordul... Felül. Így már nem nyugodt, mert valamiféle reflektor megvilágította feledésbemerült célját.
"Mind most térünk magunkhoz." - visszhangozzák gondolatai.
"Mind most térünk magunkhoz." - visszhangozza gondolatait a tér.
Olyan távolinak hat minden. Vannak egyáltalán problémák a világban?! Sőt van egyáltalán világ? Biztosan van hiszen már tudja mi az aktuális dolga benne. Ez az Ő világa, senki másé. A problémák mindig lassan ismerszenek meg, felelevenednek a régiek, csak mindig más kontextusban. Követhetetlen, de ez egy ilyen világ. Nincsenek jogaink panaszra. Ez egy ilyen világ, ez egy ilyen helyzet, pontosan tudjuk, akkor meg minek panaszkodnánk. Nincsen jogunk csípőretett kézzel szigorúan számonkérni senkitől semmit. Senkinek sincsen. Mindenki magáért kell vállalja a felelősséget. Mindenki magának kell hogy megvilágítsa célját.
A világban van hatalmas mennyiségű ember, és valójában egyiknek sincsen igazi keresnivalója a másik életében, de mégis hányszor hisszük azt h van jogunk jogot formálni arra hogy befolyásoljuk, hogy számonkérjük egymást. Érdekes h azt gondoljuk, ha egynél többen vagyunk, akkor már felelősséggel tartozunk a többiekért. Pedig ez is csak burkolt önzés. Hogy is mondják? Mindenki a maga szerencséjének kovácsa, vagy mi. (A közmondásokat mindig összekeverem). Mindenféle nevettséges mozgatúrugók. Hatalomvágy, beképzeltség, féltékenység, minden a birtoklás utáni vágy egy bizonyos formája.
Néha azt érzem, az emberi érzések és a hozzájuk rendelt cselekedetek még rettentő kialakulatlanok. Mintha valahol az evolúció elején járnának.
Tudja. Feláll, a könyvet megfogja, az asztalra dobja és leül. Itt nincs semmi, ami más világokba csábítson. Száraz, tiszta akarat. Úgy kell elhelyezkedni, h még csak ne is csábulhass. ñ
