...szerelem csütörtök, dob szerda.

Mikor azt mondtam, hogy Budapestben azt szeretem h mindig talál benne az ember valami újat, szépet és különlegeset, legyen az bármilyen kis apróság, akkor nem vettem számításba azt, hogy Budapestnek olyan részei is vannak, mint például Csepel, vagy példának okáért Kőbánya, esetleg Kispest... Ej, ezek a pesti részek. Igen, ezek nem szépek, és nem csak a panelrengeteg miatt, hanem főleg azért, mert sivárak, és sivárrá teszi az embereket is. Nem azért taszítóak, mert sivárak, hanem azért, ami a sivárságukat okozza. Szerintem a hegyek és a természet hiánya. Panelrengeteg mindenhol van. Mégis, az óbudai, a békásmegyeri vagy teszem azt, a szentendrei panelrengeteg mégsem ugyanaz mint a fentebb említettek. Rémes ez a pesti síkság, és rémes hogy az emberek tényleg akaratlanul is alkalmazkodnak a környezetükhöz.

Az viszont egészen érdekes, hogy még ott is lehet találni olyan dolgot, ami apró fénypontként csillan ki a szürkeségből. Itt van például ez a bizonyos iskola, ahová -mondjuk azt- épp kedvtelésből járok. Szörnyű átszenvedni magam kéthetente hétvégén reggel az egész városon, tudván hogy célom egy olyan környék, ami puszta létével is lerombol minden jókedvet és fantáziát ami még lakozik az emberben. Viszont mikor odaérek a penelrengetegben és mindenféle ronda üzemek meg telepek közt megbújó, régi épülethez, a százéves gondnokházaspár által rendben tartott picike színes kerttel, aranyba borult fákkal, mogyoró bokrokkal és őszi színes virágokkal, akkor valami egészen furcsát érzek. Szinte még a búrát is látni lehet, ami ezt a kis helyet védi a körülvevő és egyre terjedő majd bekebelező szürkeségtől. Ez a hely védve van, és őszintén remélem hogy ezáltal mi is. ñ