"Múltak az évek a gyarmaton"

Ott még minden változatlan, és szerintem az is marad. Mindig csak a szereplők változnak. Mi már egy ideje csak kívülről nézzük. Ennek ellenére jó visszatérni, a hangulat miatt.

Miért érzem úgy magam, amikor bemegyek a volt sulinkba, mintha még oda járnék? Pedig mi az új épületbe alig jártunk. Miért fogad mindenki őszinte örömmel és lelkesedéssel? Miért érzem úgy, hogy oda tartozom? Három teljes éve már, hogy érettségiztünk, mégis mikor ott vagyunk, olyan mintha sosem lenne vége az ott töltött időknek.

Olyan érzésem volt, mintha a húgom osztálytársa lennék, és az a durva, hogy lassan már nem is választ el minket olyan sok idő. Az a négy év, ami azóta telt el, hogy én voltam tizenegyedikes, az körülbelül egyenlő a nullával.

Aztán meg ott ült bent a rajzteremben egy csomó elsős, és feltűnt: vidámak, gondtalanok, kedvesek, felszabadultak, nyitottak, pozitívak, nevetgélnek, szórakoznak, rajzolnak... Szerintem annyi minden romlik el bennünk az évek folyamán, hogy sajnos elfelejtjük, hogy az ilyesmit hogy is kell. Nekünk kell tanulnunk tőlük, ha vissza akarjuk kapni a szabadságunkat.

Szinte meg is lepődtem rajtuk, annyira elszoktam már a közösség - ezalatt nem a baráti közösséget értem -  által teremtett jó hangulatoktól. Hát persze, mert a mi világunkban már egész mások a közösségek. Olyanok, hogy nem is szabadna közösségnek nevezni, hanem csak egymás mellett élésnek.

Egész más dolgok kerülnek előtérbe. Önös érdekek mindenféle elborult mutációin és variációin át próbáljuk megteremteni, azt amit mi hazug módon boldogságnak nevezünk. Pedig igazából az egészet el kellene söpörni, úgy ahogy van, és mindent a legelején kezdeni. Nézzük meg például a kilencedikeseket.

Örülök, hogy visszatérhetek, örülök, hogy részesülhetek, örülök, hogy láthatom, hogy így is lehet. És aranyosak a mikulássapkás gimisek, habár én akkoriban frászt kaptam tőlük.

Tényleg meghatott. ñ